Király Lajos főjegyző buzdító prédikációja után Elekes Gyula presbiteri főjegyző számbavétele és Kovács Sándor esperesi beszámolója következett, majd az aktuális témák megvitatása után Csűry István püspök is köszöntötte az egybegyűlteket. A lelkipásztorkórus szolgálata ismét a harmónia, az összhang gyönyörű lehetőségét mutatta és hallatta meg. Megtisztelte jelenlétével a közgyűlést Nagy Sándor, a Nagykárolyi Református Egyházmegye esperese is. A különböző missziói területek előadóinak beszámolója és az elmúlt esztendőre való visszatekintés arra serkentett mindenkit, hogy végezze tovább a reá bízott szolgálatot
Segítség a kiszolgáltatottságban
Király Lajos főjegyző az Apostolok Cselekedeteiről szóló könyv 3. Része alapján elmondta: Az elmúlt esztendő Egyházmegyei Közgyűlésén elhangzott igehirdetés alapigéje Máté evangéliumából (Máté 20,29-34) a vak ember meggyógyításának a története volt. Mintha Isten, a két évet átölelve azt szeretné üzenni: nemcsak elromlott látásunk kell helyre jöjjön, hanem járásunk, a cselekvésünk is. A sorrend nagyon jó: a kisgyermek is először lát, s azután tanul meg járni. Az elmúlt években megláthattuk, melyek azok a pontok egyházmegyénk/egyházközségeink életében, amelyeket gyógyítani/orvosolni kell, az idén pedig megerősíti lábunkat Isten, hogy további tettekkel folytassuk ezeknek a problémáknak az orvoslását. Csodálatos dolog észrevenni a gondokat, de ez nem elég. Azokon változtatni kell, s hiába jó a látásunk, ha nincs mögötte cselekvő szándék és akarat. Márai Sándor szavaival élve: „az ember akkor él, ha épít valamit" (Ég és föld)
Fokozott hangsúlyt kap ez a kérdés, amikor egyházmegyénk reformátusságának közel fele nem akar közösséget vállalni gyülekezeteinkkel, inkább a maguk alkotta világ kapujában ülnek. A feladatunk az, hogy, hogy ilyen vitetett és céltalan életeket is megszólítsunk, Krisztust vigyük hozzájuk, olyan belmissziót végezzünk, mely a kapuban ülőkre úgy találnak rá, hogy Isten Igéje kimozdítsa őket egyház-passzív létükből. Feladatunk az, hogy olyan igehirdetési szolgálataink legyenek, melyben érzik a gyülekezeti tagok a megszólítottságot, hogy Isten számára fontosok ebben a forgalmas, zajos és magányos világban, ahogyan a költő mondja: „ez a mi munkánk; és nem is kevés" - hangzott a figzelmeztetés
Kire nézünk?
„Nézz mireánk" - mondja az apostol, s a koldus föltekint. Olyan érzése van az embernek, hogy napjainkban nem nézünk igazán egymásra, sőt inkább lenézzük egymást, s önmagunkra nézünk fel. Lehet, hogy az egyházközségek vezetői is átérzik: nem néznek fel ránk azért a munkáért, melyet önzetlenül végzünk,nem becsülik eléggé. „Kire nézzünk, ki reménnyel biztassa szívünket?" Kérdezzük az énekszerzővel együtt. Az Ige arra tanít, hogy Jézusra kell nézni és benne bízni. Ugyanis Ő többet és mást akar adni.
Sok gyógyítás történetben szerepel a megállapítás, hogy mindez azért történt, hogy Isten dicsősége meglátszódjék, „hogy nyilvánvalókká legyenek Isten dolgai" (Jn 9,3). Vagy ahogyan Ezékiás mondja imájában: „hogy megismerje e föld minden országa, hogy te, az Úr, vagy egyetlen Isten" (2Kir 19,19b). Máté arról ír, hogy jó cselekedeteinket másoknak is látniuk kell, nem rejthetjük azokat véka alá (Mt 5,16). A tiszta beszéd, türelmünk, szorgalmunk, Isten iránti engedelmességünk, egymásra figyelésünk, örömünk Isten legnagyobb ajándékának, tiszta látás és segítő cselekvés, kéznyújtás, fölsegítés, imádkozó élet, bibliaolvasás - legyen a bizonyságtétele ennek a meggyógyult életnek. Vajon látni fogja környezetünk ezt a változást? - tette fel a kérdést a főjegyző.
Egy hajóban
Kovács Sándor esperes beszámolójában arra az egyszerű tényre hívta fel a figyelmet, hogy az egyház szolgáinak szüksége van az összefogásra és arra, hogy összehangoltan egy irányba evezzenek Krisztusra nézve, máskülönben felborul a hajó. A lelkész és a presbiter közös együttműködésének lehetőségére figyelmeztetett Csűry Miklós főgondnok is. Adja a minden kegyelemnek Istene, hogy ezzel a lehetőséggel éljenek az egyház szolgái Jézus követésében. Ha Őreá nézünk, jó úton járunk.